Fogyókúra.... valahogy másképp....

Nem én írtam, találtam, de nagyon találó!

"Hosszú-hosszú idő - egy hónap, ami ugye testvérek között is négy hét - után végre elmozdult a mérleg által mutatott kilók száma lefelé; minden fogyókúrában vannak olyan időszakok, amikor a súly stagnál, dacára annak, hogy az ember ugyanúgy diétázik, mint amikor csak úgy szaladtak lefelé tízesével a dekagrammok. Ezek az igazi Nehéz Napok, sorstársaim, amelyeket türelemmel át kell vészelni.
Elképzeltem, mi játszódhat le a testben eközben.

1. hét
Hipofízis tábornok komoly tanácskozásra hívta össze a vezérkart.
- Uraim, válsághelyzet van. Nem halaszthattam tovább, és ezúton is szeretném megköszönni kollégám, Hipotalamusz tábornok jelzését, miszerint valamit tennünk kell. A zsírhadtestből jelentette Lipid altábornagy, hogy Cellulit hadosztályaink vészesen fogynak. Uraim, ezt nem engedhetjük. Nem tudjuk, mi okozza állományunk csökkenését, ezért parancsot adtam Glükóz ezredesnek, építse be embereit a cellulitek közé, és derítse ki, dezertőrök miatt, avagy gazdatestünk hibás működése miatt tizedelődik-e mostanában eddig mintaszerűen gyarapodó Zsírpárna dandárunk. Addig is javaslom, rendezzük át a hadosztályokat, hogy a védekezést hatékonyabban tudjuk végezni. Ha minden kötél szakad, a mell területéről engedhetünk, ez talán elhallgattatja ellenségeinket egy időre. Legerősebben a has-csípő-comb területet védjük, uraim, az életünk árán is! Én a magam részéről brutális csokiéhség előidézésével próbálom megakadályozni a katasztrófát, Hipotalamusz tábornok pedig a szervezet víz-, zsír-, szénhidrát- és sóforgalmát lassítja. Kérem, tegyék meg Önök is az ügy érekében, amit tudnak.
2. hét
- Uraim, köszönöm együttműködésüket, úgy tűnik, sikerült megfékeznünk csapataink fogyását, noha gazdatestünk csökönyösen próbálja csak fehérjebevitellel elősegíteni azt. Szomorúan kell bejelentenem, a Szervezet önpusztító folyamat cinkosa lett, mára bebizonyosodott, gazdatestünk szándékosan idézte elő a romlást. Úgy tűnik, Szürkeállomány tábornok kollaborált, sőt, a pusztítás ötlete is vélhetően tőle származik. Erősítenünk kell a testre gyakorolt kényszerítő erejű befolyásunkat, én a csokoládé mellett az egyéb szénhidrátokra is kiterjesztem az éhségérzet előidézését.
3. hét
Baráti összejövetel Hipofízis tábornoknál.
- Koccintsunk uraim! Bár azt mondom, nem ihatunk előre a medve bőrére, mindenképpen optimizmusra ad okot az elmúlt időszak, nem fogyunk, és ez a mai parti! Imádom a pizzát, imádom! És ez a vörösbor, hmmm...
Pajtikáim, már érzem a bizsergést, holnap újra toborzó századokat indítunk, visszaerősítjük a Cellulit hadosztályokat! Csakazértis hejehuja!
Gyere ide, te, aztán húzzad a fülembe aztat hogyaszongya: "Akácos út, ha végigmegyek rajtad én..."
4. hét
Csatajelenet. Bombázás, becsapódások, robbanás, tűz. Kiáltások: "ááááááááá, égek, égek!"
Lipid altábornagy a futárnak:
- Adja át Hipofízis tábornoknak: "A helyzet súlyos. Glükóz tábornok egységei nem érkeztek meg, zsírsejtjeink égnek. A gazdatest heti háromszori sportolásával, illetve jelentősen csökkentett szénhidrátbevitelével szemben nem tudjuk tovább tartani állásainkat. Ha ez a tendencia folytatódik, elbukunk."
5. hét
Újabb rendkívüli vezérkari értekezlet, Hipofízis tábornok megindultan szónokol:
- Uraim, meg fogjuk találni a felelősöket, én is levonom a konzekvenciákat. Sok fontos csatát elvesztettünk, de felhívom a figyelmüket: a háborúnak még nincs vége. Emlékezzenek, kérem, a tíz évvel ezelőtti hadjáratra: megsemmisült Cellulit hadosztályainkat akkor is pótolni tudtuk, sőt, sikerült növelni az állományt. Arra kérem Önöket, ne a múlton rágódjunk; tekintsünk előre, és tudatosítsuk magunkban, akiket most elvesztettünk, hamarosan viszontlátjuk majd. Mert mi, uraim, soha nem adjuk fel, soha! És ezt jól jegyezzék meg."

Itthonlevős....

Kicsit messezbről indulok...

A munkahelyem mi minden rendelésen helyt tudunk állni, nincsen az, hogy csak egyfajta rendelésre állunk rá. De, vannak ugye ott orvosok, akik megszoktak egy stilust egy tempót. Senki, még az Igazgató Úr sem teheti meg, hogy ragaszkodik valakihez. Persze ez így nem teljesen igaz, hiszen mindenki ragaszkodik ahhoz akit megszokott, de nem gond ha más megy be helyettünk.
Ha péntek akkor Igazgató Úr. Szeret velem rendelni, nekem ez megtiszteltetés, jó érzés, de tegnap este úgy alakult az életünk, hogy ma nem tudtam bemenni dolgozni. Persze beszéltem a közvetlen főnökömmel, és mondta, hogy sajnálta az Igazgató Úr, hogy nem vagyok...

Miért is nem voltam ma????
Mert már hónapok óta ázik a wc-nk. Ma reggel tudott jönni a szerelő így tegnap este
fél9-kor szóltam, hogy nem megyek ma dolgozni. Teljesen korrektül fogadta a főnököm.

Reggel gyorsan elmentem a piacra, mert Drágának holnap van a szülinapja, és imádja a gulyás levest. Tehát ma azt főztem! Fél10-re érkeztek a szerelők. Elkezdték csinálni a legkisebb helységünket. Közben hívtam a bíztosítóst is. Szerencsére éppen a közelben volt. De mivel nem tudtak a fölöttünk lévő lakásban bejutni így jönnek vissza hétfőn is. Tehát akkor is itthon leszek.
Miközben itthon mostem főztem teregettem, takarítottam, jöttem rá, hogy milyen jó is mikor itthon van egész napot az ember nem betegség miatt, mert így lehet haladni, nem csak egy-egy munkafázist megcsinálni gyorsan este.

Néhány kép...

Édesek...

Annyira édes a lányom meg a "szerelme".

Beszélnek telefonon, és ahogy a Titi irányítja Zsoltit... De minden kérés, kérdés mellé odateszi, hogy csak akkor ha Neked is jó így?

Olyan édesek!!!

Vége...

...a tanfolyamnak.:-) Ennek örülnek többen is, főleg a doktor néni akivel rendelni szoktam csütörtökön. Már hiányolt. Meg talán a családom is, bár ők ezért nem szenvedtek hiány semmiben, max az utolsó héten amikor a házi dolgozatomat írtam.
Viszont én nem örülök neki, mert egy nagyon jó kis csapat jött össze, és nagyon jól éreztük magunkat így együtt.

A héten az én drága párom nem bírt mozogni, így az ágy fogságában élt... Szombaton átrendeztük a szobáinkat és valószínű meghúzta a derekát. bár szerintem ennek lelki eredete is van, csak így jött ez most ki. Szinte minden hétvégén dolgozik. Persze akkor nem kell időre menni és nem 10 órákat van benti , de időnként pihenni kell. Ha ezt magunktól nem vesszük észre a szervezet rákényszerít a pihenésre. Kapot injekciókat meg gyógyszereket. :-)

Kedvenc barátnőm is az ágyat nyomja, hasonló okokból. Jött hétfőn szurira hozzánk a kórházba, természetesen fogtam a kezét...:-), jött szerdán is, akkor nem tudtam ott lenni mellette mert rendeltünk, és jön még hétfőn is.
Természetesen tegnap (csüt) elmentünk R-rel(közös barátunk, mikor én voltam itthon a műtét után akkor jöttek hozzám is) meglátogatni. Nevettünk jókat, kaptam egy szupi piros virágos papucsot, meg felvídítottuk druszámat is!

..azt gondoltam közkincsé teszem amit írtam...:-)

HEGYCSÚCS
…avagy igaz történet az épségről és fogyatékosságról


Ez egy igaz mese. Sajnos nincsenek benne tündérek, királyok, sárkányok, Óperenciás tenger csak mi hús és vér emberek. Miért is fontos ez? Mert az életünkben a fogyatékosság, másságnak tekinthető, amivel nagyon sokan nem tudnak mit kezdeni. Mi 16-an kaptunk egy lehetőséget, hogy megérezzük, megfogjuk, és közeledjünk a „más” emberekhez.
Vannak, akik az élettől már kaptak ízelítőt, hogy milyen egy tartósan beteg, fogyatékos gyerekkel együtt élni. De ne gondolja senki, hogy nekünk ettől ez könnyebb. Sőt! Ebben a pár alkalomban tapasztalhattam meg igazán, hogy amit úgy gondoltam feldolgoztam, és tudom kezelni az nem így van. Az én felelősségem nagyon nagy, hogy egy olyan embert neveljek a lányomból, aki szembe tud nézni az élet nehézségeivel, azzal, hogy időnként furcsán néznek rá, ha feláll és elindul, akkor mosolyogjon azon, hogy azt mondják az emberek „- Nem gondoltam volna , hogy Ő fogyatékos!”
Kezdjük az elején. Mikor találkozunk egy fogyatékos emberrel az első gondolat, ami megszületik, hogy sajnáljuk. Pedig ha megismerjük, megszeretjük, akkor ezt a gondolatot újra kell értelmeznünk, mert attól, hogy valaki más attól Ő teljes és szép életet tud élni. Igaz neki sok mindenért meg kell küzdeni. De ez a küzdés kitartóvá, erőssé teszi Őt. Az első találkozás lehet rémisztő, mert ismeretlen, de ha már találkoztunk bármilyen fogyatékossággal, akkor lehet mosolyra fakasztó is.
Mivel ez az én mesém, így saját érintettségemből is kiindulhatok. Hiszen az én lányom mozgásában korlátozott. Mikor megszületett nem látszódott semmi. 5 hónapos korában vettük észre, hogy nem úgy fejlődik, mint kortársai. Az orvosok nem tudtak semmi pontosat mondani, így igen nagy bizonytalanságban telt az első másfél évünk. Mivel sose tapasztaltam milyen egy fogyatékos emberrel együtt élni, így én is kaptam a pofonokat az élettől. Nagyon sok helyen egy ilyen probléma összekovácsolja az embereket, persze sok helyen meg szétszakítja. Mi is ez utóbbi csoportba tartozunk. Így egyedül, szülői hátszéllel lavíroztam sokáig, és mostanában is. Megismertük egymást, megismertük a határainkat és megismertük, hogy meddig mehetek el a gyerekkel. Ez egy hosszú folyamat, ami alatt tudatosodik, hogy nekem más gyerekem van, aki nem tud kiszaladni a konyhába hozzám, hogy elmondja, mit szeretne, helyette nekem kell bemenni hozzá, akit vagy leírnak, hogy kerekesszékbe kerül, vagy olyan erőt kap, hogy egyedül is megtanul járni és képes lesz alkalmazkodni az élethez. Mikor az ember szembesül, hogy neki kell segíteni, eltart egy ideig, hogy olyan szavak, gondolatok jöjjenek a felszínre, amivel a felelősségem teljes tudatában segíteni tudok. Egy gyereket segíteni más, mint egy felnőttet. Egy mozgásában korlátozottat másképpen kell segíteni, mint egy nem látót.
A lényeg biztos az, hogy teljes szívemmel, és nyíltan forduljak a másik felé. Nekem ez még nehéz. Az emberben lerakódva vannak sebek, sértések, kudarcok, fájdalmak. Ha megbántottak, mert mertem bízni, hiszen ezt sugallta a másik és utána ez derékba tör nem biztos, hogy utána ugyanúgy tudok bízni.
Szembesülni azzal, hogy valaki fogyatékos nagyon nagy lelki erő kérdése. Mi, is, akik elváltunk már alapból valamilyen szinten fogyatékosok vagyunk, nem testileg, hanem lelkileg....
Mi emberek hajlamosak vagyunk arra, hogy ha látunk valamit, vagy valakit akkor azt megbélyegezzük, stigmatizáljuk. Ezek lehetne teljesen egyszerű, akár szemmel látható dolgok, de lehetnek olyanok is amiket csak tapasztalunk a másikkal szemben. Kinek, mit ragasztottak rá az élete során. Kinek gének által, kinek a szülei által, kinek a közösség által születtek ezek a "jegyek".
Ha ezeket kimondjuk akár fájdalmat is okozhatunk a másiknak. Főleg ha kivetítjük ezt egy fogyatékosra. Megbélyegezhetjük, azért mert nem lát, vagy kerekesszékben ül, vagy dadog. Ha kiépítünk egy bizalmi kapcsolatot azzal, aki fogyatékos, rögtön eltörpülnek ezek a stigmák.
De hosszas munkával, a környezet gondolkodásának átformálásával könnyíthetünk ezeken.
Arra gondoltam, hiszen kaptunk rá lehetőséget, és én kapva kaptam ezen az alkalmon, hogy kipróbálom milyen egész nap kerekesszékben ülni. A tapasztalataim a következők: Védett helyen, ahol kialakítottak helyet, teret, ahol kényelmesen lehet élni ezzel az eszközzel ott kényelmes és élhető. De az ÉLET nevű játék során nagyon kevés az a lehetőség, ahol élni lehessen egy kerekesszékben. Maga a kiképzése kényelmes, könnyen kezelhető, könnyen manőverezhető. Az biztos, hogy aki bekerül egy ilyen segédeszközbe, fontos, hogy jól érezze benne magát. Még akkor is, ha nem tökéletes az érzékelése. Gyerekek részére feldobható a küllőkre szerelhető vidám képekkel. A teremben lévő székeknél lényegesen kényelmesebb volt ebben ülni egész nap.
Mivel fontos így nézzünk szét Budapesten milyen egy fogyatékosokat tanító intézmény. Én közelebbről a Mozgásjavító Gyermekközpont Mexikói úti iskoláját ismerem. Amit most megismerhettem az ennek a tagintézménye a Csillagház.
ennyire "beszarnom”. Itt halmozottan fogyatékos gyerekek tanulnak. Persze nem annyira fogyatékosok, hogy ne lehessen velük valahogy kapcsolatot teremteni. Lehet. Van, akinek van egy füzete és ott mutogatja meg, hogy mit szeretne mondani. Tudatosodott bennem, hogy a lányom lehetne még sérültebb is.
Ezek az emberek is igen értékesek. Sokan művégtaggal, másznak hegyet, vagy vezetnek repülőgépet. Így élnek teljes életet sporttal, győzelmekkel, szeretetben.
Látni azt, hogy ezek az emberek mit meg nem tesznek azért, hogy sportoljanak, azért, hogy Ők is részt vehessenek az épek „küzdelmei” között…
Küzdés… Sokszor a fogyatékosok kívülállóknak érzik magukat. Ha sok ép ember van közöttük, akik nehezen fogadják el a másságot, akkor nekik szinte egy hegyet kell megmászniuk ahhoz, hogy befogadják Őket.
4-5 éve láttam a Spektrumon egy filmet. A férfi, férj, apa arcát megtámadta egy gomba, ami pillanatok alatt felemésztette az orrát, száját, szemét orcáit. Mire megműtötték ezeket a szöveteket el kellett távolítaniuk. Mellette volt a feleség. Elmondták neki mire számíthat. A műtét után visszakap egy nem látó, szaglásra képtelen, evésre képtelen embert. Ő ezt megértette és teljes mellszélességgel kiállt a férje mellett. Ápolta, segítette. Végül arcplasztikával kialakítottak egy új arcot a férjnek. Hirtelen lett a családban egy fogyatékos, hirtelen kellet dönteni, jól dönteni. Mennyi szeretet kell, hogy legyen egy emberben, hogy az ilyen helyzeteket is túlélje. Ki kell nyílni egy olyan csatornának, ami mindenkiben benne, van, kiben mélyebben, kiben közelebb a felszínhez. Ha ez jó időben és jó helyen tőr fel, akkor tudunk a leghelyesebben és nyíltszívvel dönteni. Hiszen vannak emberek, akik mereven elutasítják a fogyatékos embereket. Milyen sokat veszítenek ezzel…
Tudom, hogy dolgom van a fogyatékosokkal. Hiszen különben nem nevelném a lányomat, és nem lettem volna itt ezen a tanfolyamon. Azt is tudom, hogy tennem kell valamit, hogy a még fel nem dolgozott érzéseimet is helyre tudjam tenni. Erre egy jó lépcső volt ez az együttlét.
Nagyon megfogott azaz idézet amit Szendrő Szabolcstól olvastam.
„Lehet az ember egylábú, kétlábú, háromlábú… Mindenkinek meg kell másznia a maga hegyét.”
Én is ezt teszem…
Mivel ez egy igazi mese, se happy end, se szomorú vég. Csak egy gondolat…