Vége...

...a tanfolyamnak.:-) Ennek örülnek többen is, főleg a doktor néni akivel rendelni szoktam csütörtökön. Már hiányolt. Meg talán a családom is, bár ők ezért nem szenvedtek hiány semmiben, max az utolsó héten amikor a házi dolgozatomat írtam.
Viszont én nem örülök neki, mert egy nagyon jó kis csapat jött össze, és nagyon jól éreztük magunkat így együtt.

A héten az én drága párom nem bírt mozogni, így az ágy fogságában élt... Szombaton átrendeztük a szobáinkat és valószínű meghúzta a derekát. bár szerintem ennek lelki eredete is van, csak így jött ez most ki. Szinte minden hétvégén dolgozik. Persze akkor nem kell időre menni és nem 10 órákat van benti , de időnként pihenni kell. Ha ezt magunktól nem vesszük észre a szervezet rákényszerít a pihenésre. Kapot injekciókat meg gyógyszereket. :-)

Kedvenc barátnőm is az ágyat nyomja, hasonló okokból. Jött hétfőn szurira hozzánk a kórházba, természetesen fogtam a kezét...:-), jött szerdán is, akkor nem tudtam ott lenni mellette mert rendeltünk, és jön még hétfőn is.
Természetesen tegnap (csüt) elmentünk R-rel(közös barátunk, mikor én voltam itthon a műtét után akkor jöttek hozzám is) meglátogatni. Nevettünk jókat, kaptam egy szupi piros virágos papucsot, meg felvídítottuk druszámat is!

..azt gondoltam közkincsé teszem amit írtam...:-)

HEGYCSÚCS
…avagy igaz történet az épségről és fogyatékosságról


Ez egy igaz mese. Sajnos nincsenek benne tündérek, királyok, sárkányok, Óperenciás tenger csak mi hús és vér emberek. Miért is fontos ez? Mert az életünkben a fogyatékosság, másságnak tekinthető, amivel nagyon sokan nem tudnak mit kezdeni. Mi 16-an kaptunk egy lehetőséget, hogy megérezzük, megfogjuk, és közeledjünk a „más” emberekhez.
Vannak, akik az élettől már kaptak ízelítőt, hogy milyen egy tartósan beteg, fogyatékos gyerekkel együtt élni. De ne gondolja senki, hogy nekünk ettől ez könnyebb. Sőt! Ebben a pár alkalomban tapasztalhattam meg igazán, hogy amit úgy gondoltam feldolgoztam, és tudom kezelni az nem így van. Az én felelősségem nagyon nagy, hogy egy olyan embert neveljek a lányomból, aki szembe tud nézni az élet nehézségeivel, azzal, hogy időnként furcsán néznek rá, ha feláll és elindul, akkor mosolyogjon azon, hogy azt mondják az emberek „- Nem gondoltam volna , hogy Ő fogyatékos!”
Kezdjük az elején. Mikor találkozunk egy fogyatékos emberrel az első gondolat, ami megszületik, hogy sajnáljuk. Pedig ha megismerjük, megszeretjük, akkor ezt a gondolatot újra kell értelmeznünk, mert attól, hogy valaki más attól Ő teljes és szép életet tud élni. Igaz neki sok mindenért meg kell küzdeni. De ez a küzdés kitartóvá, erőssé teszi Őt. Az első találkozás lehet rémisztő, mert ismeretlen, de ha már találkoztunk bármilyen fogyatékossággal, akkor lehet mosolyra fakasztó is.
Mivel ez az én mesém, így saját érintettségemből is kiindulhatok. Hiszen az én lányom mozgásában korlátozott. Mikor megszületett nem látszódott semmi. 5 hónapos korában vettük észre, hogy nem úgy fejlődik, mint kortársai. Az orvosok nem tudtak semmi pontosat mondani, így igen nagy bizonytalanságban telt az első másfél évünk. Mivel sose tapasztaltam milyen egy fogyatékos emberrel együtt élni, így én is kaptam a pofonokat az élettől. Nagyon sok helyen egy ilyen probléma összekovácsolja az embereket, persze sok helyen meg szétszakítja. Mi is ez utóbbi csoportba tartozunk. Így egyedül, szülői hátszéllel lavíroztam sokáig, és mostanában is. Megismertük egymást, megismertük a határainkat és megismertük, hogy meddig mehetek el a gyerekkel. Ez egy hosszú folyamat, ami alatt tudatosodik, hogy nekem más gyerekem van, aki nem tud kiszaladni a konyhába hozzám, hogy elmondja, mit szeretne, helyette nekem kell bemenni hozzá, akit vagy leírnak, hogy kerekesszékbe kerül, vagy olyan erőt kap, hogy egyedül is megtanul járni és képes lesz alkalmazkodni az élethez. Mikor az ember szembesül, hogy neki kell segíteni, eltart egy ideig, hogy olyan szavak, gondolatok jöjjenek a felszínre, amivel a felelősségem teljes tudatában segíteni tudok. Egy gyereket segíteni más, mint egy felnőttet. Egy mozgásában korlátozottat másképpen kell segíteni, mint egy nem látót.
A lényeg biztos az, hogy teljes szívemmel, és nyíltan forduljak a másik felé. Nekem ez még nehéz. Az emberben lerakódva vannak sebek, sértések, kudarcok, fájdalmak. Ha megbántottak, mert mertem bízni, hiszen ezt sugallta a másik és utána ez derékba tör nem biztos, hogy utána ugyanúgy tudok bízni.
Szembesülni azzal, hogy valaki fogyatékos nagyon nagy lelki erő kérdése. Mi, is, akik elváltunk már alapból valamilyen szinten fogyatékosok vagyunk, nem testileg, hanem lelkileg....
Mi emberek hajlamosak vagyunk arra, hogy ha látunk valamit, vagy valakit akkor azt megbélyegezzük, stigmatizáljuk. Ezek lehetne teljesen egyszerű, akár szemmel látható dolgok, de lehetnek olyanok is amiket csak tapasztalunk a másikkal szemben. Kinek, mit ragasztottak rá az élete során. Kinek gének által, kinek a szülei által, kinek a közösség által születtek ezek a "jegyek".
Ha ezeket kimondjuk akár fájdalmat is okozhatunk a másiknak. Főleg ha kivetítjük ezt egy fogyatékosra. Megbélyegezhetjük, azért mert nem lát, vagy kerekesszékben ül, vagy dadog. Ha kiépítünk egy bizalmi kapcsolatot azzal, aki fogyatékos, rögtön eltörpülnek ezek a stigmák.
De hosszas munkával, a környezet gondolkodásának átformálásával könnyíthetünk ezeken.
Arra gondoltam, hiszen kaptunk rá lehetőséget, és én kapva kaptam ezen az alkalmon, hogy kipróbálom milyen egész nap kerekesszékben ülni. A tapasztalataim a következők: Védett helyen, ahol kialakítottak helyet, teret, ahol kényelmesen lehet élni ezzel az eszközzel ott kényelmes és élhető. De az ÉLET nevű játék során nagyon kevés az a lehetőség, ahol élni lehessen egy kerekesszékben. Maga a kiképzése kényelmes, könnyen kezelhető, könnyen manőverezhető. Az biztos, hogy aki bekerül egy ilyen segédeszközbe, fontos, hogy jól érezze benne magát. Még akkor is, ha nem tökéletes az érzékelése. Gyerekek részére feldobható a küllőkre szerelhető vidám képekkel. A teremben lévő székeknél lényegesen kényelmesebb volt ebben ülni egész nap.
Mivel fontos így nézzünk szét Budapesten milyen egy fogyatékosokat tanító intézmény. Én közelebbről a Mozgásjavító Gyermekközpont Mexikói úti iskoláját ismerem. Amit most megismerhettem az ennek a tagintézménye a Csillagház.
ennyire "beszarnom”. Itt halmozottan fogyatékos gyerekek tanulnak. Persze nem annyira fogyatékosok, hogy ne lehessen velük valahogy kapcsolatot teremteni. Lehet. Van, akinek van egy füzete és ott mutogatja meg, hogy mit szeretne mondani. Tudatosodott bennem, hogy a lányom lehetne még sérültebb is.
Ezek az emberek is igen értékesek. Sokan művégtaggal, másznak hegyet, vagy vezetnek repülőgépet. Így élnek teljes életet sporttal, győzelmekkel, szeretetben.
Látni azt, hogy ezek az emberek mit meg nem tesznek azért, hogy sportoljanak, azért, hogy Ők is részt vehessenek az épek „küzdelmei” között…
Küzdés… Sokszor a fogyatékosok kívülállóknak érzik magukat. Ha sok ép ember van közöttük, akik nehezen fogadják el a másságot, akkor nekik szinte egy hegyet kell megmászniuk ahhoz, hogy befogadják Őket.
4-5 éve láttam a Spektrumon egy filmet. A férfi, férj, apa arcát megtámadta egy gomba, ami pillanatok alatt felemésztette az orrát, száját, szemét orcáit. Mire megműtötték ezeket a szöveteket el kellett távolítaniuk. Mellette volt a feleség. Elmondták neki mire számíthat. A műtét után visszakap egy nem látó, szaglásra képtelen, evésre képtelen embert. Ő ezt megértette és teljes mellszélességgel kiállt a férje mellett. Ápolta, segítette. Végül arcplasztikával kialakítottak egy új arcot a férjnek. Hirtelen lett a családban egy fogyatékos, hirtelen kellet dönteni, jól dönteni. Mennyi szeretet kell, hogy legyen egy emberben, hogy az ilyen helyzeteket is túlélje. Ki kell nyílni egy olyan csatornának, ami mindenkiben benne, van, kiben mélyebben, kiben közelebb a felszínhez. Ha ez jó időben és jó helyen tőr fel, akkor tudunk a leghelyesebben és nyíltszívvel dönteni. Hiszen vannak emberek, akik mereven elutasítják a fogyatékos embereket. Milyen sokat veszítenek ezzel…
Tudom, hogy dolgom van a fogyatékosokkal. Hiszen különben nem nevelném a lányomat, és nem lettem volna itt ezen a tanfolyamon. Azt is tudom, hogy tennem kell valamit, hogy a még fel nem dolgozott érzéseimet is helyre tudjam tenni. Erre egy jó lépcső volt ez az együttlét.
Nagyon megfogott azaz idézet amit Szendrő Szabolcstól olvastam.
„Lehet az ember egylábú, kétlábú, háromlábú… Mindenkinek meg kell másznia a maga hegyét.”
Én is ezt teszem…
Mivel ez egy igazi mese, se happy end, se szomorú vég. Csak egy gondolat…